A béke hullámhosszán...
Mielőtt csendben becsuknám magam mögött a bejárati ajtót még néhány pillanatra visszatekintvén a ház békés neszezései között Párom mély álmából fakadó egyenletes szuszogását hallgatván, megértő belenyugvással tudomásul veszem, hogy ma egyedül sétálok a fennsík széléhez vezető úton. Nem várhatok tovább, Ő úgysem bánja, ha a ma délelőtti közös sétánk elmarad. Mivel már most e kora délelőtti órában nagy a meleg. Szinte mellbe is vág, ahogy elhagyom békés, Párommal együtt szunnyadó otthonunkat.
Bandukolok a keskeny kitaposott girbegurba homokos ösvényen, ami divatos tarka ruháját szinte sosem le nem vető réten keresztül fut, s közben arra gondolván, hogy azon kívül, mily jól eső érzés mindennap kilátogatni a fennsík pereméhez és feltöltekezni az emberi értelem számára már már felfoghatatlan mennyei paradicsom létezését szemlélve, más oka is van. Emberi gyarlóságom netovábbja ez, ahogy mindennap kijövök szétnézni, minden rendben van e. Mintha attól félnék, hogy bármikor felébredhetek eme édes álomból és huss! máshol kevésbé idillikus helyen találom magam. Mintha ettől függne a lelki békém. Pedig nem. Mert, ha a lelki béke betölti lényemet, mindegy hol vagyok, hol létezem. Ez csak egy ráadás, amit ajándékba kap az ember, ha van elég kitartása és akaratereje. Ennek tudatában mégis mindennap megteszem e rövidke sétát. A fennsík széléhez érve megnyugodva állok. Ahogy piciny házacskánk is mögöttem, ki hátát a hegy oldalának támasztva, abba szerényen belesimulva, szinte eggyé válva vele, kukucskál ki a lugas, s őket körül ölelő fák sokasága mögül. Hanem a hegy oldalában elszórtan lévő szomszédos házak a mi szerény, kicsiny, egyszerű, de annál otthonosabb házacskánk ellentétei. Jó dolgukban elhízott, pöffeszkedő házak ezek, kik mintha azon versenyeznének melyikük tud mennél magasabbra kapaszkodni a hegy oldalán felfelé törve a csúcsot minél jobban megközelítve, hogy onnan mindent, s mindenkit lenézve harsány magamutogatással trónolhassanak. Állok, s szemlélem a tájat megigézetten. Olykor olykor megcsiklandoz néhol a tenger, néhol az óceán felől jövő légáramlat – mikor merről – ami, mire ideér a dombtetőre már csak gyenge szellőcske formájában jól esően simogatja bőrömet. Bőrömet, melyet a nap sugara éget, s ami ellen vékony izzadság réteg keletkezett rajta, mi megvéd valamennyire a kellemetlen hatásoktól. Kezemmel beárnyékolom szemem íriszét, ki befogadja e igéző, káprázatosan felemelő, energiát adó látványt.
Rekkenő hőség van. De nem különb, mint máskor. Az év e szakaszában ez a természetes. Csapadék már hetek óta nem áztatta a földet, nem frissítette a levegőt.
A levegőt, ami vibrál, lüktet, pulzál, megmutatja magát valódi létformájában. Részecskék, atomok kavalkádja ez - az energia, ami mindennek az alkotó eleme amely engem is körülvesz, bennem él, benne élek. Egy része most fátyolként látható, érezhető s szinte kézzel fogható. S e lebegő örökké mozgó függönyön keresztül átnézve, látom a szürkés mélyzöld óceán, s a festői színek által nem megfogható egyedi, a kék szín minden létező árnyalatában tündöklő tenger összefonódását. Távolban oldalt hegyek láncolata sejlik, szemben Afrika partjai. De mindez csak sejlik, mert e nagy hőségben a páratartalom magas, s a messzi táj ködszerű massza mögött bújócskázik. Tekintetem az ég felé emelem, a világ óceánjára szegezem, ahol időnként bárányfelhők tarkítják a valószínűtlenül kék eget, kik hófehéren virítanak, emberi szemnek káprázatot okozva.
Gondtalanul lebegnek a saját óceánjuk felszínén, nem ellenállva az ő Istenük akaratának, mindig engedelmesen, komótosan, hagyva magukat, amerre Uruk ép tereli őket. Méretre, s korra vegyes nyáj ez. Többek közt megtalálható benne bölcs aggastyán, tekintélyes pocakos uraság, mindent tudó pufók arcú, gömbölyded asszonyság, karcsú könnyed hölgyike, ki reménykedve, álmodozón várja hófehér paripán hozzá vágtató kedvesét, s piciny csintalan gyermekek hada. S őket is, mint a földlakókat körül veszik, közéjük vegyülnek házi - s vadállatok egyaránt. A tisztábbnál is tisztább nyájban olykor olykor feltűnik egy egy porlepte magános vándor bárányfelhő, kik valamikor valahonnan ki tudja miért- tán már önmaguk sem emlékeznek a valódi okára, miért is- leválva külön utakon járnak lázadva uruk ellen. Ők a sírósak. Szeretnének a makulátlan tiszták közé tartozni, megkönnyebbülni a vándorlásuk során rájuk rakodott, beléjük ivódott piszoktól, szennytől, eggyé válni a többiekkel, vagy akár a mindenséggel, s ha nem sikerül nekik, időnként zokognak saját szomorú, sanyarú vándor életük miatt, így adva ki magukból a keserűségüket, ami nekünk földlakóknak, s magának a földnek áldás.
De, ami nekik könnyebbség, számunkra ez időtájt hiába valóság. Hiába is zokog erőteljesen gomolygó tombolásra kész lélekkel egy némelyik, mint a zivatar, zápor , a nap heve felszárítja a földnek könnyebbséget adó könnyeiket, mielőtt még az lehullana ránk. A nap fegyvere erősebb az eféle egyke vándoroknál.
Na, de majd. Ha az egykék útjuk folyamán egyesítik erőiket összetalálkozván, nincs, aki, ami megállítsa őket, kényükre kedvükre kitombolják magukat megkönnyebbülésig, szinte megsemmisülve, hogy új alakot öltve, hőn áhított ártatlansággal, már és még kápráztatóan tisztán behódolva a nyáj szellemének, beállnak közéjük immáron gondtalanul, boldogan élni egyszerű, de nagyszerűen tiszta ártalmatlan életüket.
Ezt látván tudomásul veszem, hogy ma sem lesz eső, és bármennyire is szeretek itt lenni, kémlelni a messzeséget, hallgatni a hatalmas víztömeg felsejlő morajlását, sirályok, s más tengeri madarak párbeszédét, ami emberi fül számára éles vijjogásnak tűnik, be kell látnom, hogy a nap és annak tevékenysége : a hőség nagyobb úr az én akaratomnál, és behódolva neki a magam érdekében el kell távoznom hűvösebb területre, a menedéket nyújtó: Lugasba.
Ahol édeskés időnként már már túlont túl émelyítő virágillattól terhes a levegő. De mégis ez olyan fajta illatkavalkád, miből az ember minél többet akar mohón behabzsolni. Mikor belépek a lugasba valamiféle áhítat kerít hatalmába, mint valami szenthelyen fogja el hívő, hitetlen embert egyaránt. Megállok e kellemes hűvöst árasztó szentélybe, becsukom szemem egy pillanatra és lassan hosszan, mélyen, ahogy csak tüdőm engedi magamba szívom a fergeteges illatorgiát, pillanatig tüdőmben tartva, de aztán könnyedén, mosolyogva jól eső nagy sóhaj kíséretében, tova engedem illanni. Érzem, átitatja bőrömet, tüdőmet az egész lényemet. Szemem már kezdi megszokni a félhomályt, ami mikor beléptem sötétségnek tűnt a kinti szikrázóan kápráztató fény után. A nap égető hevétől megmenekülvén hálásan nézek szét a lugasba. Most az évnek ebben az időszakában éli fénykorát nagy szabadsággal rendelkező lugas. A lugas, ami egyben a teraszt körülöleli, s védelmezően betakarja. Sűrűn benőtt kesze-kusza vad lugas ez. Nem egyengetem útját metszőollóval, hadd nőjön szabadon, hadd fusson arra, amerre akar.
Csak annyit teszek, hogy a teraszon, hol nyugágyak, asztal, székek s e különféle tárgyak vannak kényelmesen elférjenek tőle. No meg Mi is.
De egyébként hagyjuk egymást élni békében.
Ha időnként elhal egy egy ága, persze azt eltávolítom, de máskülönben nem szólok bele az életébe. És mintha ezt érezné, nem is akar a szentélyen belül terjeszkedni, érzi, tudja, hogy ahogy neki meghagyták szabadságát, úgy neki is meg kell másoknak hagyni a szabad életteret. Élni és élni hagyni elven létezünk mi. És ezt nagyon meghálálja.
Már avval is a kifejezésre juttatja háláját, hogy olyannyira sűrűn benőtte a teraszt, és ház oldalát, a tetőre is felkapaszkodván, nagyon kellemes hűsítő menedéket ad maga alatt ezeken az embert próbáló hosszú nyári napokon. Gyökere mélyen a földben, még fiatal korában törzse összefonódott párjával s közös csemetéikkel, kik szintén már felnőve, megerősödve így együtt összekovácsolódva egységes erővel jóban rosszban élik nyugodt, gondtalan életüket. Már nem tudni ki kicsoda. Eggyé váltak, de mégis külön külön táplálkoznak. Ruházatuk, ami egyben az egyik életforrásuk a zöld szín széles skálájában divatozik. Minden szerte szét terebélyesedő vékonyabb, vastagabb águk gondosan fel van öltöztetve kisebb, nagyobb, váltakozó méretű levéllel, mely sűrűn szinte egymás hegyén hátán nőnek és evvel el és betakarva a lugas igaz valós énjét.
És , hogy háláját még jobban értésre hozza ruhájába beleszőtt különféle harang alakú, többféle színekben, illatban pompázó virágokkal ékesítette. Ők is élik sajátságos, minden évben megújuló remekbe szabott életkéjüket. Lógnak, csüngnek, bólogatnak, kitárulkoznak, bezáródnak, mikor hogy. Tavasszal, mikor megújhodnak sok a dolguk egész nyár derekáig. Örökös készenlétben állnak.
Örömmel, kitartóan, fáradhatatlanul, édesebbnél édesebb falatokkal várják a méhek népes csapatát. Jól működő cserekereskedelem folyik közöttük, s mindegyik fél határtalanul megvan elégedve a másikkal. Mostanra a nyüzsgő piaci forgatag alábbhagyott, s ráérnek csak magukkal foglalkozni. Szebbnél szebb ruhákat öltenek, illatfelhőt eregetve magukból táncolnak a szél segítségével, vagy éppen megbeszélik az élet dolgait, mély egyetértésben bólogatva, vagy esetleg bezárkózva csendesen pihennek. Bár a lugas ruházata szabálytalanul összeszőtt, font levelek és virágok egyvelege, még ha néhol vékonyabb is az az anyag, amin a nap vékonyka sugarai beszűrődve játszanak a félhomállyal számomra a legszebb. S mikor a szellő is belebújik e pompázatos ruhába, ki kedvétől és erejétől függően mikor milyen intenzitással játszik, bolondozik, de sosem zavaróan. Lágy zeneszó füleimnek. Ezt a lágy zeneszót piciny madárcsalád vidám kórusa egészíti ki. A lugas nekik is menedéket, életteret biztosít. Apró madarak a lugas vastag takarójú növényzetében fészket rakva, bár takaros kis otthonuk alig látható, viszont annál hallhatóbban vidáman élik életüket. A szülök nagy gonddal, fáradságot nem kímélve felelősségteljesen nevelik fiókáikat felkészítve az önálló életre. Ha ők éppen eleségért vannak, kicsinyeik kíváncsian kikukucskálva csodálkozó apró fényes gombszemekkel riadt fejkapkodással szemlélik környezetüket, s várják haza oltalmazó, biztonságot nyújtó édeséket.
Kedvenc nyugágyamba nyugodva tekintetem aprólékosan, ráérősen végigpásztázza mindezt, mi a lugast lugassá, teljes egésszé formálta, s elégedett mosollyal lehunyom szemem, levegőt alig véve eggyé válok a lugassal.
Megáll az idő. Csak Én és a Lugas. Ketten együtt, energiáink eggyé válva.
S ezekben a pillanatokban minden emberi gyarlóság szerte foszlik Bennem. Nem vágyakozok, nem gondolok múltra, jövőre, gondolataim mint a bárányfelhők lassan, gondtalanul úsznak tova, de meg nem érintve, csak sejtelmesen érzékeltetve, hogy vannak. És Én is csak vagyok.
Lélegzetem egyenletesen lassú, élvezem a pillanatok adta békét, s mikor lágyan egy meleg kéz megérinti bal vállam kellemesen lehűlt bőrét, nem zökkenek ki e lelki nyugalomból. Kinyitom szemem, s sugárzó mosollyal ráemelem tekintetem eme erős, de annál gyengédebb kéz gazdájára, ki rám mosolyogván szemét szemembe mélyeszti, nézzük önmagunkat a másikban szeretettel. Nagy szeretettel, mi bennünk, közöttünk, körülöttünk és azon is túl él. Ez az igazi szeretet, amely nem követel, nem sóvárog, nem ural, s nem birtokol. Egyenletesen szabadon áramlik.
Szavakra nincs szükség. Némán, hangtalanul is megértjük egymást, mint oly sokszor máskor is. Most sincs máshogy. S ebben a varázslatos szellemben légiesen könnyedén kényelembe helyezi magát az ő kedvenc nyugágyába, keze immár az én kezemet öleli. Érzem, hogy Ő is lassan fokozatosan ráérez a pillanat ízére, átlényegül, és együtt lélegzik a lugassal, s Velem.
