Nem minden napi - hétköznapjaink!

Most azt kellene írnom, hogy mi jól vagyunk, de a tény az, hogy nem egészen. Imrének majd három évvel ezelőtt volt erős borda alatti fájdalma, ami orvosi segédlet nélkül két kemény hét után távozott tőle. Azóta nem tért vissza a tegnapi napig. Nos most az van neki megint, egy pár óráig erősen fájt, aztán ma reggel óta epét hányt többször is, nem is keveset. A fájdalom enyhült, de nagyon gyenge, szédül és ha iszik néhány korty vizet, akkor kétesélyes, hogy benne marad e vagy megint elképesztő mennyiségű epe jön ki belőle. Ahogy a neten böngésződök, nagy a valószínűsége, hogy epeköve van, ami időnként bezavar. Mint most is. Nem tudom melyik a jobb, ez az állapot, vagy mikor két hétig fájdalomtól fetrengett, de azt hiszem ez, mert így kevésbé fáj neki és az epe sem záródik el. Azt hiszem. Mindenesetre nagy a valószínűsége, hogy orvos lesz belőle..

Egy nappal később

A valószínűség számítás jó lett, mert sajnos bejött. Nagyképűen mondva minden spanyol tudásomat összeszedve hívnom kellett a papot - na nem az utolsó kenet miatt, hanem mert el kellett juttatni az orvoshoz, mert lábon az nem ment volna neki. Igen gyenge volt és az orvos is gyalog minimum félóra. Mondanom sem kell, hogy itt spanyolban délután orvos már nincs, csak ügyelet, és voltak előttünk néhányan. Mivel már a pap is, meg a német is akinél dolgozunk tudtak róla, hogy valami van Imrével fel voltak készülve, hogy bármikor hívva lesznek. Így a pap elvitt minket itt Coinba az ügyeletre, közben a német felesége is befutott, aki maradt velünk, leváltva a Josét ( a pap) mert neki mennie kellett el. Loli (a német felesége, de spanyol) bejött velünk az orvoshoz, mikor végre sorra kerültünk, ott Imrét felfektette a doki az ágyra, kopogtatott néhányat rajta és közölte irány Malaga a klinika, nem tudni mi van. Epe vagy más kő. Hurrá! Mivel a Loli betudott minket vinni kocsival, nem kaptunk mentőt. Úgy ahogy voltunk irány a kórház majd negyven percre odébb. Urgencia, vagy Abulancia,( ahogy tetszik) temérdek ember blabla.. Imrét behívták a rendelőrészbe, mi meg a kísérőknek egy fent tartott nagy váróterembe. Mondanom sem kell, néha rám jött az ideg, de rövid időre csak. Aztán Lolinak is el kellett mennie, így magamra maradtam a sok hablatyoló spanyol közt. És akkor már két órája semmit sem tudtunk Imréről. Nem lehetett érdeklődni, majd szólnak a hangosbemondón, ha van valami. Loli el, én marad, Imre sehol, Kitti (a lányom otthon,) nem tudta, hogy be kellett mennünk a klinikára, telefon nálam, a másik a szobánkba egy kis szekrénybe. Már egy órája ücsörögtem, lassan lenyugodtam és tudtam, éreztem, nincs semmi eget verő baj. Épp kiindultam cigizni, mikor előkerült a Drága Párom, ki kiszökött, a biztonsági őrt meg győzve, hogy ki kell hozzám jönnie. Cigi, persze egyből, mondta, vizsgálják. Teljes röntgen, vér, vizelet stb. Kapott infúziót is és már jobban van. Szerinte nem is fognak semmi sem találni, mert ez más. Na jó, az én szemem előtt egy piciny epekő azért ott lebegett. Aztán mindenki vissza a helyére, következett majd négy órai várakozás. A spanyol szokás szerint túl klímázott helyiségekben majd megfagyva. Teljesen nyugis voltam, éreztem nincs semmi baj, de éjfél körül már úgy voltam vele, hogy valahol vagy elaludt, vagy már meg is műtötték . Aztán végre megjelent nagy vigyorral, ugye megmondtam nem találnak semmit arckifejezéssel, mint akit kicseréltek és néhány órával ezelőtt nem is Ő lett volna, aki epét hányt. Szóval kivizsgálták, eredmény várás. És mikor a dokinő átnézte a leleteit, megkérdezte tőle, hogy most mit csináljak magával? Ugya nis minden eredménye negatív lett, sehol semmi, makkegészséges! De azért kínjukba felírtak neki gyógyszert, hányásgátlót, fájdalomcsillapítót, biztos, ami biztos címszóval, szedje csak be. Aztán hívtuk hajnali fél-egykor Andreast ( a német) aki jött értünk és végre hazajutottunk, Kitti (a lányom) már holt ideg volt, bár a szomszéd ubuntu lakótársunkkal, -aki fekete nő,- keverék nyelven (angol-spanyol) órákig elbeszélgetett , ki segített neki kideríteni, hogy mi van velünk. Otthon nagy örömködés, mindenki örült mindenkinek, átbeszéltük a nap nagy kalandját, tanulságát, ki hogy élte meg, át, akármi. Lenyugodtak a körülöttünk lévők is. Tanulság: ha tetszik, ha nem minden betegség mentális okokból ered. Most ha minden igaz holnap már megyünk dolgozni.

Ja és a gyógyszerek köszönik szépen jól vannak. Minden nap az aznapi mennyiség a szemetesbe köt ki. Ez a Kitti ( a lányom) felelősségteljes megbízatása jóvoltából történik. Hisz a szemétből élő kóbor állatoknak is kell valami doppingszer. Mivel Imre sem mérgezi magát akármivel ám, többek között gyógyszerrel nem, ki kell hogy dobjuk a napi adagot. Mert, ha jönne esetleg látogatóba José ( a pap), nyugodt lélekkel tudjon távozni (na még nem az élők sorából, hanem tőlünk). Ugyanis Ő váltotta és fizette ki e csoda elixíreket, ami nélkül mi is lenne. Nyilván kevesebb bevétele a gyógyszeriparnak, az meg kinek jó? Nekik biztos nem, nekünk meg igen, ha elkerülünk mindenféle mellékhatásokat ami újabb orvoshoz rohangálást eredményezhet. Meg különben is van nekünk jól bevált receptjeink, ha beüt valami. Most a tömérdek mindenféle zöldséggel megspékelt (kivéve a gyökér, mert az itt ismeretlen, csak a Lidl-be, de az sem mindig kapható) a faluban fellelhető legzsírosabb húsból (na, azt sem egyszerű itt beszerezni) készült húsleves volt a megoldás. S lön világosság! Már nem csak a Kedves Párom papírján látható az egészség, hanem rajta is. Mások legnagyobb megdöbbenésére. Viszont magyarázni minek azt, hogy ha beteg vagy, annak legfőbb oka mentális? Nekik, meg nagyon sok embernek felesleges lenne. Tömören az a lényeg, hogy Mi tudjuk mitől döglik a légy, és mitől nem. Bővebben kifejtve Mi tudtuk már az elejétől kezdve miről is van szó. Még ha Nekem a szemem előtt lebegett egy kis kövecske is, mint mellékhatás, de tisztába voltunk mindketten benne, hogy ez a epehányás, több mint harminc éves harag, és a nem megbocsájtás eredménye. Két, három nappal a történtek előtt Imre már fel volt erre készülve. Megmondta előre, történni fog Vele valami fizikálisan, mert rájött arra, amire hosszú éveken keresztül ezidáig nem sikerült. Mondta is, változik benne valami és még nincs vége. Mindig kereste az okát, miértjét kinek, mikor nem bocsájtott még meg. Megtalálta. Ennek lett az eredménye, hogy több évtizeden keresztül magában hurcolt haragot, nem megbocsájtást ilyenformán kiadta magából, mikor megértette ezt. Történetesen azt hogy nem egyes személyeknek kell megbocsájtania, hanem önmagának és mindenki másnak, ki szerepet játszott gyermekkori életébe. Nincs kivétel.

Elmélkedés, helyesbités, megértés...

Május utolsó napjait éljük idén, a felhőtlen azúrkék égbolt alatt. A nap ontja magából háboríthatatlanul a hőt sugárzó, verőfényes energiát. Vasárnap délutáni szieszta időben leledzek, mikor az átlagnál valamivel minden csendesebb. Kevesebb autó közlekedik, kevesebb ember járkál az utcán, és a sarki bárból sem hallatszik most az odajárok hangja. A kinti zajok tompa, motoszkálássá alakulnak. Néha egy - egy hangosabb szó, kiáltás, tányér csörrenés, vagy efféle eljut a fülemig, de nem zavar. Alapzajok. Úgy mint az állandóan csiripelő madarak egész évben, lehet akár milyen idő, vagy napszak mindig hallatják hangjukat. Nekik nem számít semmi. Emlékszem, eleinte furcsa volt, hogy folyamatos madárcsicsergés vesz körül a lakótelepen , vagy bárhol. És ha ritkán eső, vagy még ritkábban a vihar látogat errefelé, az sem zavarja meg a folyamatos csivitelési kényszerűket. Nem úgy, mint odahaza. Odahaza, ha ilyesmi közeledik elnémulva, megbújva várják a végét ezek az időjósnak is beillő lények. Itt nem töltik be ezt a szerepet. El vannak magukkal, hisz a föld déli féltekéjén minden más. Ha a madarak nem is de, a családom pihen körülöttem, hallom, ahogy Párom szuszogva, jól esően szundizik. A Lányom a másik szobában, lehet, hogy Ő is hasonló kedvtelésnek adta át magát. Csak én nem teszem ezt, de nem azért, mert szolidáris vagyok a madarakkal, nem. Hiába is szeretnék ebéd után egy jól esőt pihizni, álmos is vagyok, de ennek ellenére nem megy. Mintha nekem a tudatom összejátszva szervezetemmel közös megegyezéssel úgy döntött volna valamikor, hogy nincs szüksége ilyen időtöltésre. Így csak lustálkodom, közben látogatóba érkező gondolatok jönnek, mennek, legtöbbször csodálkozva, vagy meghökkenve veszem észre, hogy mifélék. Különböző gondolat típusok adják egymásnak a kilincset, jönnek, kopogtatás nélkül váratlanul. Valamelyik tovább időzik, némelyik csak átutazóban épp, hogy megérint, vagy pillanatok alatt, szinte alig érzékelem és elsuhan. Ezáltal száguldok a három idő, a múlt, jelen és a jövő közt, már ha észreveszem, hol is járok ép. De legtöbbször észre veszem és mivel érzékelem, igen fárasztó. Elméletben megtanultam, hogy a jelenben kell élni, ha élni szeretnék, de a gyakorlatban alkalmazni már kevésbé sikerül. Pedig milyen jó lenne ,s nem mindig máshol lenni! Milyen jó lenne, ha teljes mivoltommal áttudnék élni minden egyes pillanatot! Miért nem van ez így? Sok lelki ok megszűnne. Nem lenne a múltbéli történéseken való merengés, esetleg kesergés. Nem lenne a jövőtől való félelem, vagy egy jobb létnek a várása, vagy azután való vágyakozás. Nem lenne semmi, csak a jelen. Valóban jó lenne? Jön a kérdés mit tudom én honnan. És a válasz is. Nem. Mert akkor nem tudnék miből tanulni, teszem azt a múltban történtek hibákból, jó dolgokból fakadó tapasztaltok sem lennének. És mivel, hogy nem lennének, nem tudnék miből formálódni, a jobb emberré válás érdekében. És, ha jövő sem lenne? Akkor cél sem lenne. És nem akarnék jobb ember sem lenni. Mosolygok magamon, miközben nagyot nyújtózkodok jól esően, és megállapítom azt a tényt, hogy minden jól van így, ahogy van. Eszembe jut egy buddhista tanítás, mi nagyon sokat segít, bár a jelen fontosságát hangsúlyozza, a három idő még sincs meg egymás nélkül. Mint én sem a múltam és a jövőm nélkül, itt a jelenben.

,, A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”

Ezt az írást is, mint a többit Páromnak felolvasva, megbeszéljük. Most is azt tettük, és rámutatott arra, hogy egyik gondolat üti a másikat, tehát csatát vív a materializmusi létem a szellemivel. Na, de sebaj, bízom benne – és persze elsősorban magamban - egyszer csak eljön  az idő, mikor megértve megérzem az igazságot a valódi élet mikéntjéről.

EU-ban lenni jó...

Már egy ideje foglalkoztat ez a téma, ami kikívánkozik belőlem és nagyon úgy tűnik, hogy most el is jött az ideje, hogy lepötyögjem. Eleinte vívódtam, sokat beszélgettem magammal, hogy ha ezekről írok, akkor, hogy is nézek tükörbe és hogy is nézek azok szemébe, akik között élek, befogadtak és segítenek. De aztán győzött a hazafiság érzése és magam mentése, hogy én is ember vagyok és nem szeretem az igazságtalanságokat. Így hát miért ne? Olvasni úgysem olvasnak sokan, ezért ártani nem ártok senkinek sem. Most árulkodni fogok, mint az oviba a kisgyermek, aki jól el van a játszópajtásaival, de ha valami nem tetszik neki rohan és bemószerolja azokat, akikkel addig játszott. Na, de teljesen mindegy egy kívülállónak, hogy hogy számolok el a lelkiismeretemmel, inkább a lényegre térek. Mióta elhagytuk hazánkat a jobb élet reményében, s eleinte azt gondoltuk, hogy talán már csak látogatóba, ha hazamegyünk eltelt közel másfél év. És ahhoz meg nem kellett ennyi idő, hogy átgondoljuk ezt az elképzelésünket és igen rövid időn belül átformálódjon azzá, hogy mindenképp haza megyünk annyi pénzzel, hogy egy tanyát, vagy egy kis falúba házacskát véve az elképzeléseinkhez híven éljük életünket tovább. Győzött a magyarságunk! S, hogy ez mikor lesz, azt nem tudom, mert egyelőre ebben a mindenki által emlegetett világot megrengető nagy gazdasági válságban nem megjósolható. Viszont hazafias érzeteink, ami úgy látszik mélyebben gyökerezik bennünk, mint valaha is gondoltuk volna, arra sarkall minket időről- időre, hogy figyeljük kívülről Magyarország, a mi kis hazánk sorsának alakulását. Döbbenetes innen kívülről szemlélve, hogy akarják elnyomni, s gyarmatosítani e 1000 éves múltra visszatekintő és Európa sorsát meghatározó országot. Kit zsarolnak avval, hogy ha nem veszik fel a „sosem lehet kilábalni ebből hitelt,” azért, hogy sose tudjon lábra állni és függjön a világot mozgató pénzügyi összefonódott hatalmaktól, akiknek a nem létező eszközük a pénz, ami még ha valójában nem létezik is, de emberek millióit teszi tönkre napról napra. De végre valahára talán most, nem hátrálunk meg! És ettől félnek is a hatalmak. Kitalálnak mindent, amivel belénk lehet kötni. Csak egy bibi van evvel, mindenki tudja, minden ember, s élükön minden ország vezetője, hogy nevetségessé teszi magát az a néhány ember, ki a világ nem létező pénzeit mozgatja. De vannak olyan országok, s vezetői, akik nyíltan nem mernek mellénk állni, ilyen olyan megfontolt okból. Így, finoman szólva...csöndben lehajtott fejjel , béklyóba kötött testtel várják a fejleményt. Míg amazok a nagyok belekötnek a szabályokba, a módosításokba, a környezethez, természethez való hozásállásunkba...sorolhatnám tovább. De, ami még ennél is rosszabb, hogy olyanokért is elővesznek minket, amiért más országnak szemet hunynak. Itt Spanyolországban, Andalúziában nagyon sok olyan uniós szabály van, amit nem tartanak be, nem követnek, azaz szó szerint csesznek rá. Csak egy egyszerű példa: Odahaza nagyon szigorú szabályok betartása mellett lehet üzletet nyitni és a benne forgalmazott árukat tárolni. Élelmiszer üzletet, meg pláne. Otthon megvan, hogy, mit mi mellé nem lehet polcra, pultba, hűtőládába...stb. Rakni. Ha valaki ezt nem tartja be, szigorú büntetésre számíthat, mint anyagi, mint bezárás terén. Magyarok görcsbe rándulva igyekeznek minden uniós szabályt betartani, s tartatni. Itt nem. Szerintem itt is meg vannak valahol ezek a szabályok, fiókokba porosodva, de a nagy multicégeken kívül, amik nem spanyol eredetűek, nem ismerik, vagy ha igen, abszolút fittyet hánynak rá. Büntetés nincs, tán még ellenőrök sem járnak, ki tudja? Legalábbis nem tudok róla, hogy bezártak volna egy üzletet, mert nem szabályosan tárolt volna valamit. Itt nem számít, ha a fagyasztott tengeri herkentyű a dobozos fagyikkal osztozik egy hűtőpultban a helyen. Nem számít, ha a felvágottas pultba, mondjuk egy fél görögdinnye, vagy nyers hús van betéve a felvágottak és a sajtok közé közé. Nem vagyok kényes és túlságosan igényes, gyerekkoromba az utca porában játszva ettük a dinnyét, s más jó falatot, én még erős szervezetű vagyok. Sőt, szerintem némely higiéniai szabály túlzás és egyenesen nevetséges, ami miatt a hazai dolgozók görcsölnek, mert munkahelyvesztéssel jár, ha nem tartanak be minden egyes szabályt. Itt ilyen nincs. Halál lazák e téren és más ágazatban is. A darun, vagy állványon dolgozónak a munkavédelme nulla. Tökfedője több méterrel alatta földön, míg ő, vagy ők vígan fütyörészve másznak a darun, vagy sétálnak, vagy dolgoznak a stabilnak nem mondható állványzaton. Mondhatni az ő, bajuk. Viszont, ha már vannak ezek az uniós országokra vonatkozó uniós szabályok, munkavédelem, higiéniai előírások, út, csatorna, hálózati előírások, akkor azokat már szerintem illik betartani. Vagy nem? A vezetékek lógnak a házak köz egy nagyobb viharban félő, hogy a trehányul, gányolt munka által logó, lengedező vastag fekete árammal teli kígyók némelyike netán elszakad. Na, bumm! Ember ne járkáljon az utcán viharban. A csatornázásról és az ivóvízről már nem is akarok írni, mert belefáradtam mire ezeket a sorokat lepötyögtem. De jól esett kiírni magamból, az időnkénti puffogásomat jól esik így levezetni. De egy valami vigasztal ! Hogy büszke vagyok magyarságomra, hova tartozási tudatomra! Hogy a magyarok, mint illemben, mint kultúrában, mint értelemben, tudásban az élen jár, lehagyva a nagyobb, fejlettebb országokat. Bízom benne, hogy a gazdasági téren is sikerül ezt elérni. Tudom, most sokan inkább azon vannak, hogy túléljék e nehéz időszakot. A robotoló, minden napi megélhetésért küzdő emberek inkább azt látják, érzik, hogy egyre rosszabb minden. És én könnyen vagyok most, nekem ezt nem kell tennem odahaza. Igaz, nem kell tennem, bár egyelőre mi is hónapról, hónapra élünk, de bízunk!!! Ezt ajánlom magyarok, nektek is! Bízzatok magatokban, az élet szépségeiben és ne a tárgyak megszerzésének hajszolásában. Minden jót kívánok annak, aki olvassa e sorokat és annak is aki nem.

(Talán majd teszek fel néhány fotót is.)

egyik kedvences igaz történetem... :))

Kukutyin igaz története

"Nagy vót a deszki határ, na! Hozzátartozott Kukutyin is. A mostani Ferencszállást hívtuk Kukutyinnak. Itt a báró dohánytermelői dolgoztak. Kukutyinból lött Ferencszállás község. Azelőtt nem vót ott falu. A dohánytermelőkbül származott a falu népe.
Akkó osztán a báró Gerliczi uralkodott itten. Sok cseléggye vót, mind magyarok..." "A ferencszállási majorba kaptak a bárótú házhelyeket. Mindönkinek adott egy lánc fődet.
De nagy szögénység vót ottan. Hát oszt vót egy szögény embör. Bemönt Deszkre, Kérte a bárót, aszongya: - Lögyön szíves, segíccsön. Olyan szögény vagyok, hogy kúdúni járok. De már a sé használ, nem adnak kenyeret.
- Eriggy - aszongya - Kukutyinba zabot högyözni! Hát osztán emönt az intézőhöz, vagy még akkó ispány vót. Emönt az ispányho, ide Ferencszállásra, ide a majorba.
Mondta neki: - Ispány Úr, kéröm! A méltóságos úr eküdött ide Kukutyinba zabot högyözni.
- Na eriggy! Modjad a csősznek, hogy te is beállsz! Ájjá be te is!
Ehhö tudni köll, hogy a zab mán mögnőtt, szóval feje is vót neki, csak víz vót a föggyin, jó térgyig érő. Oszt a fejit késsel, mög kaszával szödték, mög amivel tudták.
Errű lött a mondás: "Kukutyinba zabot högyözni." Kukutyinnak mondták a majort, pedig Ferencszállás. Azé hítták Ferencszállásnak, mer a báró Ferenc vót..."
(Egykori kukutyiniak elbeszélése alapján)

2012. Aktuális:
Petőfi Sándor:
                      Nemzeti dal
....no comment...

Megjelent írások

A Jány és az Intéző

Katt a címre és érezd jól magad!! :)
Hozzá való zene ITT

Apropó...

Ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, vagyis hát helyesen fogalmazva írás nélkül hagyni. És mi az, ami ha nem is felháborodást, de mégis valamiféle rossz nyomot hagy bennem? Az, hogy egyáltalán nem, vagy ha mégis, akkor rosszul ismerik a magyarokat a külföldiek. Mivel hogy már több, mint egy éve ideiglenesen elhagytam kicsinyke, de történelemben, kultúrában, híres emberekben, intelligenciában ...stb.(sorolhatnám még) gazdag országunkat sokkal feltűnőbb ez a jelenség.

A múltban láttam, hallottam riportokat, mikor különböző ország lakosait megkérdezték, hogy ismerik e hazánkat. Amerikában rendben, elhiszem, hogy nagyon elenyésző számú ember van, aki egyáltalán már hallott rólunk. Hisz ott számos ember még saját hazájáról sem tud alapvető dolgokat. De, hogy Európában...? Azt gondolom életében egyszer már mindenki hallotta, hogy rendszeresen összekeverik Budapestet Bukaresttel. Jó rendben, hasonlít szóilag a két város. De most, hogy külföldiek közt élek, még a tanultak közt is előfordul, hogy ha tudják, hol van Magyarország és netán hallottak is róla keveset, akkor is a Balkánnal azonosítják. Történelmünk, kultúránk, feltalálóink stb. nem ismeretesek. Mint ha nem is lennénk, vagy ha igen valami nagyon elmaradott országnak képzelnek minket. És mi az ami feltette nálam az i-re a pontot? Minap spanyolul néztünk meg egy kedvelt filmet. Amiben a Közel-Keleten játszódó jelenet is van. Ott két ember azt találgatja, hogy egy arab kinézetű ember milyen nyelven beszélhet. Kitalálták. Lengyelül. És a háttérben meg magyar mondatokat hallunk az állítólagosan lengyelül beszélőtől. Megnéztük magyar szinkronnal is ezt a részt, ott lengyelül mondták, amit spanyolba magyarul.. Másik, szintúgy film. Budapesten játszódó részek, még ki is írják és oroszul beszélnek...Van egy német ismerősünk, ki míg fel nem világosítottuk, szentül megvolt győződve arról, hogy Erdély Magyarország központja...

Közben meg többször olvastam cikkeket, hogy az illetékes jól megfizetett emberek odahaza mindent elkövetnek azért, hogy népszerűsítsék kicsiny hazánkat...Biztos így van. Csak azt nem tudom, hogy hol?....

NO COMMENT!

CSATLAKOZZ!

Békés Vilagforradalom A VALÓDI DEMOKRÁCIÁÉRT! 2011 OKTÓBER 15.
Felejthetetlen nap lesz az emberiségnek!
Ez lesz az első egész bolygót érintő állampolgári találkozó egy jobb világért

vilagforradalom.wordpress.com

Két élet Egy lét - Ért?

Kéz a kézben mendegélnek

A helyes útról le nem térnek.

Pihenéskép néha meg-megállva

S eközben számos próbát kiállva

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Körül öleli őket puha érintéssel

a feltétel nélküli szeretet

Őszinteség, bizalom mindehhez

Nélkülözhetetlen természetes elemek.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Gondolatok, tettek egymás

előtt ismertek. Baj nincs belőle,

hisz egymásra nem féltékenyek.

Mivel szabadságuk a szárnyuk

Ezért nem is kereskednek másutt.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Vidáman, nevetgélve haladnak

Akadályok útjukon gátat nem szabnak.

És, ha mégis egyikük elfárad

A másikuk megértően nyújt támaszt.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Ha kell türelmesen várnak

Tudják: ez a javukra válhat.

Tetteikért felelősséget vállalva

Egymást sosem hibáztatva.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Testestől-lelkestől összeforrva

nem zavarja Őket az út pora.

Ha elesnek, egymást leporolván

haladnak tovább abból tanulván.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Olyan pár ez, kiket sokan irigyelnek

Nem értik, hogy is lehetséges ez

Lelkük összeforrván egyek

De mégis két külön álló Emberek.

Egymást nem beárnyékolván

Egészítik ki egymást.

Jóban-rosszban egymás mellett

Kéz a kézben mendegélnek.

Létező személyek, valós e történet

Járj utána, ha nem hiszed

Nem mese és fantasy,

E csodás történet igazi

Szereplői nem mások, mint: ÁGIMI.

Nem Fél az Egy, mert Minden Egy!

Ez az oldal kettőnk egyéni és közös tapasztalásából fakadó gondolatok, versek és más egyéb írások tárhelye. Az egyik főbb mottónk ( más szavaival élve): „ Élni és élni hagyni.” És jobb emberré válni .Úgy, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat és ezáltal az emberi természetet. És ebből tanulva embertársainkat és azoknak életvitelét, gondolkodás módját tiszteletben tartjuk és elfogadjuk.

Olyan általunk szabadon választott úton járunk, ami a mai egoista társadalomban nem elfogadott. Kiléptünk a rabszolgák tömegéből és az igaz élhetőbb életet választottuk. Ez az út is tele akadályokkal, nehézségekkel, hamis ösvényekkel, de ennek ellenére itt mendegélve azt érezzük, hogy igazán élünk és nem vegetálunk. És ami ezen az úton együtt tart minket, nem más mint egy különös láthatatlan, de annál inkább érezhető kötelék. Ami egymás iránti feltétel nélküli szeretetből, a másik szabadságának meghagyásából, őszinteségből önmagunkkal és egymással szemben, birtoklási vágy nélküli- kölcsönös bizalomból áll. És ezáltal minden gondolatainkat, cselekedetünket, tettünket a másik megsértése nélkül bármikor megtudjuk osztani egymással. Két különálló emberként, de összetartozván, jóban-rosszban mendegélve egymás mellett.

Bármily hihetetlen is, de így van. És ez mindenkinek megadatik. Nem kell hozzá más, csupán egy nagy adag bátorság, hogy fel vállalni tetteinket, cselekedeteinket és a lehető legőszintébbnek lenni önmagunkhoz és ezáltal másokhoz. Írásaink mondanivalóját csak Ők fogják igazán érteni és értékelni. Csak magunknak, magunkból írunk, mert szeretjük eme megnyilvánulási formát. Ha valakinek evvel kellemes perceket, vagy elgondolkodtató tanulságot tudunk át adni, az külön öröm számunkra.