Május
utolsó napjait éljük idén, a felhőtlen azúrkék égbolt alatt.
A nap ontja magából háboríthatatlanul
a hőt sugárzó, verőfényes energiát. Vasárnap délutáni
szieszta időben leledzek, mikor az átlagnál valamivel minden
csendesebb. Kevesebb autó közlekedik, kevesebb ember járkál az
utcán, és a sarki bárból sem hallatszik most az odajárok hangja.
A kinti zajok tompa,
motoszkálássá alakulnak. Néha egy - egy hangosabb szó, kiáltás,
tányér csörrenés, vagy efféle
eljut a fülemig, de nem zavar. Alapzajok. Úgy mint az állandóan
csiripelő madarak egész évben, lehet akár milyen idő, vagy
napszak mindig hallatják hangjukat. Nekik nem számít semmi. Emlékszem,
eleinte furcsa volt, hogy folyamatos madárcsicsergés vesz körül a
lakótelepen , vagy bárhol. És ha ritkán eső, vagy még ritkábban
a vihar látogat errefelé, az sem zavarja meg a folyamatos
csivitelési kényszerűket. Nem úgy, mint odahaza. Odahaza, ha
ilyesmi közeledik elnémulva, megbújva várják a végét ezek az
időjósnak is beillő lények. Itt nem töltik be ezt a szerepet. El
vannak magukkal, hisz a föld déli féltekéjén minden más. Ha a
madarak nem is de, a családom pihen körülöttem, hallom, ahogy
Párom szuszogva, jól esően szundizik. A Lányom a másik szobában,
lehet, hogy Ő is hasonló kedvtelésnek adta át magát. Csak én
nem teszem ezt, de nem azért, mert szolidáris vagyok a madarakkal,
nem. Hiába is szeretnék ebéd után egy jól esőt pihizni, álmos
is vagyok, de ennek ellenére nem megy. Mintha nekem a tudatom
összejátszva szervezetemmel közös megegyezéssel úgy döntött
volna valamikor, hogy nincs szüksége ilyen időtöltésre. Így
csak lustálkodom, közben látogatóba érkező gondolatok jönnek,
mennek, legtöbbször csodálkozva, vagy meghökkenve veszem észre,
hogy mifélék. Különböző gondolat típusok adják egymásnak a
kilincset, jönnek, kopogtatás nélkül váratlanul. Valamelyik
tovább időzik, némelyik csak átutazóban épp, hogy megérint,
vagy pillanatok alatt, szinte alig érzékelem és elsuhan. Ezáltal
száguldok a három idő, a múlt, jelen és a jövő közt, már ha
észreveszem, hol is járok ép. De legtöbbször észre veszem és
mivel érzékelem, igen fárasztó. Elméletben megtanultam, hogy a
jelenben kell élni, ha élni szeretnék, de a gyakorlatban
alkalmazni már kevésbé sikerül. Pedig milyen jó lenne ,s nem
mindig máshol lenni! Milyen jó lenne, ha teljes mivoltommal
áttudnék élni minden egyes pillanatot! Miért nem van ez így?
Sok lelki ok megszűnne. Nem lenne a múltbéli történéseken
való merengés, esetleg kesergés. Nem lenne a jövőtől való
félelem, vagy egy jobb létnek a várása, vagy azután való
vágyakozás. Nem lenne semmi, csak a jelen. Valóban jó lenne? Jön
a kérdés mit tudom én honnan. És a válasz is. Nem. Mert akkor
nem tudnék miből tanulni, teszem azt a múltban történtek
hibákból, jó dolgokból fakadó tapasztaltok sem lennének. És
mivel, hogy nem lennének, nem tudnék miből formálódni, a jobb
emberré válás érdekében. És, ha jövő sem lenne? Akkor cél
sem lenne. És nem akarnék jobb ember sem lenni. Mosolygok magamon,
miközben nagyot nyújtózkodok jól esően, és megállapítom azt a
tényt, hogy minden jól van így, ahogy van. Eszembe jut egy
buddhista tanítás, mi nagyon sokat segít, bár a jelen fontosságát
hangsúlyozza, a három idő még sincs meg egymás nélkül. Mint
én sem a múltam és a jövőm nélkül, itt a jelenben.
,,
A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma
adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”
Ezt
az írást is, mint a többit Páromnak felolvasva, megbeszéljük.
Most is azt tettük, és rámutatott arra, hogy egyik gondolat üti a
másikat, tehát csatát vív a materializmusi létem a szellemivel.
Na, de sebaj, bízom benne – és persze elsősorban magamban -
egyszer csak eljön az idő, mikor megértve megérzem az igazságot
a valódi élet mikéntjéről.
