" ...ahogy mi is megbocsátunk... "
Senki nem kérdezi, de köszönöm jól vagyok. Tanulok. No nem a spanyol nyelvre gondolok most, (persze azt is) hanem a legegyszerűbb és ép ezért a legnehezebb megtanulni valót tűztem ki célul magam elé. Történetesen azt, hogy mi az igazi élet és azt hogyan éljem meg minél élethűbben, kiegyensúlyozottabban avval egyetemben, hogy minél jobb Emberré váljak és mindenkit feltétel nélkül tudjak szeretni. Ehhez számos különféle irodalom, média áll rendelkezésemre, ami segít ezen a nehéznek tűnő, igazságot felfedő , ám de csodálatos „tanulmányi úton” haladnom. Ami nagy segítség. De ez nem elég. Ahhoz, hogy megértsek valamit is mindebből, saját tapasztalatokat kellett és kell folyamatosan átélnem, gyűjtenem. S azt hasznosítani. És megemlítem Páromat, ki saját múltbéli tapasztalatait megosztva velem és mindig készségesen, fáradhatatlanul, türelmesen válaszol kérdéseimre, amik vannak olyan hasznosak mint bármi más. Ha nem jobban. Bátran írhatom azt, hogy Ő mutatta meg nekem a helyes utat. Amit nem tudtam azelőtt, hogy merre van, csak azt sejtettem, hogy nem jó úton haladok és ez nekem nagyon nem jó. Itt meg kell jegyeznem, hogy nem állok befolyásoltság alatt, magam választottam, hogy rá lépek e erre az útra, vagy sem- nem feltétlen ettől függ az együttlétezésünk. Köszönetet és hálát nem mondok neki, mert nincs rá szükség. Tudja és érzi anélkül is és nagy öröm számára, ha valakinek segíthet abban, hogy tudjon élhetőbb, minőségibb életet élni, már persze, ha az egyén Ő maga is változni akar..( anélkül nem megy) Akárkiről is legyen szó. Ami ebben az egoista, pénzhajhász világban nem is oly egyszerű. És most jön az, amiért eme írás megszületett.
Ahhoz, hogy mentálisan tudjak fejlődni és jól érezzem magam a bőrömben bizony némi változással és változtatásokkal járt, jár. Ami történetesen azt jelenti, hogy nem tartok a tömeggel csak ha nagyon muszáj. Mindig is jól akartam érezni magam (persze ki nem?) csak nem tudtam hogyan kell. Most már eljutottam arra a szintre, hogy legalább sejtésem van róla. Rengeteg a tanulni valóm és valószínűleg életem végéig el is fog tartani. És az is valószínű, hogy be sem tudom fejezni.
A legfontosabb megtanulni valók közt van az önmagam megszeretése és elfogadása. Önmagamhoz a lehető legőszintébbnek lenni és ezáltal másokhoz is. Nem mások elvárásai szerint élni, azaz a megfelelési kényszer „levetkezése”. És nem utolsó sorban feltétel nélküli szeretetet érezni minden egyes élőlény iránt, lett légyen Ember, állat stb.
Nem mennék bele a sok apró részletbe, ami ezekhez a főbb dolgokhoz vezetnek. Csak annyit mondanék, hogy bizony olykor nehéz a tanulni való, olykor elsőre, vagy sokadszorra is akár- érthetetlen- és mi tagadás néha fájdalmas a felismerés- de ha rá érzek valami apróbb momentumra onnantól kezdve már nagyon egyszerűnek tűnik. És máris túl vagyok egy leckén. És ezáltal jobban érzem magam. Ezek nagyon szorosan összekapcsolódó tételek, de mégis szeretnék kettőt kiemelni, ami most nehézséget okoz legfőképpen és rá nyomja a mindennapjaimra a bélyegét, ami által nem megy az írás, nem megy más sem könnyen, mint eddig.
Azt tanulom, hogy az a feltétel nélküli szeretet, ha másokat önmagukért szeretek. Nincsenek elvárásaim, nem akarom megmondani más mit tegyen, nem kritizálok és nem mondok véleményt más cselekedeteiről, tetteiről, életviteléről- csak ha kérdeznek akkor is csak úgy, hogy az saját vélemény és nem több. Attól még nem kell a másiknak rosszul éreznie magát, ha nekem esetleg más a meglátásom, vagy máshogy tennék.
Azt tanulom, hogy minden Ember alapjában véve jó. És minden Emberben a jó mellett ott lakozik a rossz is. Mint bennem is. Tudom, tudomásul veszem és észre veszem mindezeket. Mint azt is tanulom, hogy tudomásul veszem azt, mindenkit úgy kell elfogadnom amilyen. Elfogadom, ha egy másik Ember úgy él ahogy és olyan az életfelfogása amilyen. Elfogadom és tiszteletben tartom. És akármilyen tulajdonságokkal is rendelkezik, attól én még szeretem. Ezektől feltétel nélküli a szeretet. Egyszerűnek tűnő feladat, igaz? Én azt hittem. De nem. Számtalanszor megbuktam, de nem adom fel, pótvizsgára mindig van lehetőség, egyszer biztos sikerül ez is. De most egy mérföld kövön ülve a tananyagon rágódva és a sikertelenségen keseregve csak ülök és nem akaródzok felállva tovább menni. Nem tudom merre menjek. Sok a téves ösvény, és nem érzem melyik is a helyes út, amin tovább mehetek a jobb Emberré válásom érdekében. Keseregve tudatosul bennem: megint megbuktam. Miért? Kérdem magamtól. Miért nem sikerül ez a feladat? Mi rejtőzik lelkem mélyében, ami miatt megakadtam, bizonytalanná váltam? Nagyon figyelnem kell az érzéseimre, hogy milyen gondolatok jönnek evvel kapcsolatban. És egyszer csak belém nyíllal a válasz:
Történetesen arról van szó, hogy még mindig nagy a megfelelési kényszerem és félelmem abban is, hogy ha felvállalom magam és kiállok önmagamért esetleg elveszítem Emberek ismeretségét, vagy néhány rokont. Pedig már emelt fejjel, kissé elbizakodva azt hittem, hogy túl leszek végre valahára ezen a mérföld kövön. De nem. Most újfent bebizonyosodott, hogy még mindig nehézségeim vannak és amíg ez így lesz, nem tudok tovább lépni. És, hogy ez menjen, vissza kell lapoznom nyugodtan békében a kövön ülve az eddig megtanultak közé ahhoz a leckéhez, ami arról szól, hogy ha zavar más Emberek viselkedése irányomban, vagy egyébként, akkor első sorban magamban kell keresnem az okát. Mert minden másban felfedezett zavaró cselekedett, tett, viselkedés, tulajdonság bennem van még, ami bennem is marad ugyan, de fel kell ismernem őszintén ahhoz, hogy ezen változtatni tudjak és ne zavarjon többé. Onnan fogom tudni, hogy ez sikerült, ha már nem zavarnak ezek a dolgok, észre veszem, de tudomásul véve elfogadom, hogy másban ez mind a felszínen él, burjánzik, de engem már a mentális jó létemben nem zavar. Nem nyomja rá a lelki világomra és ezáltal a minden napjaimra bélyegét mások véleménye rólam. És itt jön az, hogy miért is buktam meg megint. Mert még mindig befolyásolni tudják mások az én lelkivilágom jó érzetét. És kik Ők? Azok akik nem helyeslik jelenlegi életvitelemet, gondolkodás módomat. Akik megakarják mondani, hogy az a jó, ahogy Ők élnek és cselekszenek, gondolkodnak. Akik megakarják mondani, hogy kivel állhatok szóba és melyik pártra szavazzak. S mindezt úgy teszik, hogy felnőtt önálló Ember vagyok. Aggodalmaskodnak, hogy mi lesz velem. (Az aggódás önző dolog. Azért aggódunk, hogy nekünk ne legyen rossz.) És el nem tudják képzelni, hogy esetleg máshogy is lehet élni, mint ahogy Ők teszik. És ha esetleg őszintén nyilatkozom bármily ügyben haragszanak és bolondnak titulálnak. Ezért nem vagyok velük minden esetben őszinte, mert félek, hogy akkor magamra haragítom Őket. És itt jön a következő kérdés:
Miért baj az, ha magamra haragítom ezeket az Embereket? Valóban nekem lesz rossz, vagy inkább nekik? Nekem csak akkor lesz rossz, ha nem tanulom meg azt a leckét, hogy feltétel nélkül szeressek. Mert, ha megtanulom, akkor nem bánt és nem érzem rosszul magam attól, hogy megharagszanak. Nem az én lelkemet emészti a harag és düh. Én attól mindig szeretettel gondolok rájuk és jó szívvel vagyok irántuk és nem éreztetem velük az Ő bajaikat. Az én lelkem békében van velük, az, hogy az Övék nem békül az csak és kizárólag Őket emészti.
Ez így mind szép és jó. Sikerült bemagolnom. De mégis elbuktam. És miért? Mert a bemagolás nem elég, át is kell érezni és rá érezni miről is van szó valójában. Mert nagyon úgy tűnik, hogy másokról még mindig véleményt mondok. És vajon ezek a felsorolt dolgok, ha zavarnak még mindig bennem esetleg mélyen virágoznak, élnek? Be kell látnom, bármennyire is rosszul esik, sajnos igen. Most akkor részleteibe végig kell vennem a leckét, hogy megértve ráérezzek a lényegére.
Tehát, ha azt érzem és bosszant, hogy mások megakarják mondani, mit tegyek, hogy gondolkodjak-akkor el kell azon gondolkodnom, hogy vajon én nem ezt teszem e másokkal?
Lássuk csak. Nem érzem úgy. Igaz, előfordul még mindig amikor felháborodom mások cselekedetein, mondatán és kritizálva véleményt mondok. Be kell ismernem őszintén, hogy még mindig előfordul. Még ha azt is hittem, hogy mind ez már nálam elhalálozódott tulajdonság. Nagyon úgy tűnik, hogy így van ez, mert a felismerés érezteti. És ez most rosszul esik nagyon, sőt mondhatni, hogy fáj. És azt tanultam, tapasztaltam, hogy ami fáj lelkileg az az igazság. Na jó, de ettől független eltudom fogadni, hogy mások milyenek. Vagy ezek szerint mégsem? Hogy is van ez? Most csak védeni akarom magam, vagy vagy? Érzem, valahol ott a csapda, amibe nem kellene újra és újra beleesnem. Ezen nagyon el kell gondolkoznom és nagyon őszintének lennem önmagamhoz. És most, ahogy így mélyebben az érzéseimet vizsgálom, ott van előttem erre is a válasz, a felismerés! Te jó ég!
A megbocsájtás! Ami hiányzik ahhoz, hogy megtanuljam a leckét jól! Első sorban magamnak. Mindenért, amit eddig a múltban tettem, mondtam. Mert a múlt már nem én vagyok. A múlt, az elmúlt, amiből tapasztalatokat gyűjtve és abból a levonandót levonva most ilyen vagyok és a jelenben vagyok. Mert ez vagyok én, aki most itt van és él. És ha sikerül érzetből is, nemcsak gondolatban megbocsájtani magamnak, akkor mindenkinek sikerül megbocsájtanom. Mindenkinek, akikkel kapcsolatba valaha is éreztem, érzek sérelmet és ezért nem tudom elfogadni Őket teljes valójukban. Aha. Érzem most valami mocorog bennem. Nagyon mélyen vannak ezek, de be kell ismernem még mindig ott vannak a sérelmek, amiről én már azt hittem nincsenek. De bizony, sajnos ott vannak. Be kell látnom. Még ha rosszul is esik és sírhatnékom is van tőle. Most már értem, hogy eddig csak felszínesen érintettem ezeket, és nagyon becsapós tételek ezek. Képesek elhitetni magukról, hogy már nem léteznek, vagy feloldódtak, közben nem így van. Csak mélyebbre ásták magukat bennem és észrevétlenül sunyi módon munkálkodnak bennem. Így most már nem csodálkozom azon, hogy miért buktam meg folyton.
Most, hogy mindezeket így végig gondolva leírtam, amit igazából nem is kigondolva írtam, hanem érzésből jött egyik szó, mondat a másik után már kezdem megérezni, hogy így is van. Az, hogy így kiírtam magamból ez segít abban, hogy felálljak és tovább menjek a számomra legmegfelelőbb úton, amit már érzek, hogy melyik is az, amin eddigi életemben a legjobban érzem magam. Érzem, hogy élek és, hogy szabadon lélegzem. És még valamit most megtanultam. Azt, hogy a „tananyag” minden egyes szavára, mondatára teljes odaadással figyeljek, és nem elnagyolva, vagy legyintve,- mondván: ez annyira nem fontos -tanuljam. Mert a sok lényegtelenek tűnő szó, mondat határozza meg a „ tananyag” lényegét. Most már tudom, ez sem véletlen, hogy sokszor megbuktam, hogy erre rájöjjek! Rá kellett jönnöm erre magamtól, hogy nyugodt szívvel, emelt fővel, őszintén felvállalva magamat, béklyóimtól folyamatosan szabadulván egyre könnyedebben lépdeljek a magam számára legmegfelelőbb úton.
Remélem ki ezeket a sorokat olvasásra méltatja, az is valamit megért és megérez.
Ha meg nem, akkor sem sajnálom, mert mindenki a maga lelki életének a kovácsa.
