Érték – rendben – van...

Szemben ülünk egymással ebédnél, mint mindig. Köztünk egy pohár víz. Mint mindig. Én már befejeztem az étkezést, de nyugodtan ülök a jóllakottság elégedett érzésével, s türelmesen várom, hogy Párom is eme fokra jusson. Élvezem ezeket a pillanatokat (is). Eltölt az elégedettség, és a hála, hogy ma is van mit ennünk. Bizony volt, hogy nem volt és napokig szó szerint éheztünk,-azóta sokkal nagyobb és másabb becsülete, jelentősége és értéke van számomra az ételnek.

Mosolygok Páromra, miközben a hála elönti szívem, lelkem. Figyelem, ahogy eszik, hasonlóan érezhet Ő is- legalábbis ezt látom felőle sugározni. Aztán rá téved tekintetem a pohár vízre, s elindít bennem egy másik gondolatot. Egy pohár víz. Kiöntöttem, hogy meg igyuk, s úgy van köztünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig nem. Nem az. Minap több éve nem látott Sivatagi show című filmet néztük újra. Abban többek közt azt is bemutatják, hogy a Kalahári sivatagban, mint más ilyen s hasonló helyen milyen nagy érték és kincs a víz. Eszembe jutnak részletek, hogy szenvednek a szomjúságtól az állatok, mikor az utolsó csepp vizet is felszárítja a nap heve, hogy kergetik a délibábot az életadó kincs miatt, hogy mekkora utat járnak be az őslakosok, mire találnak egy gyökérgumót, s abból néhány csepp nedűhöz jutnak, és ezen túl gondolkodván megkérdem magamtól, vajon mennyi de mennyi élőlény lehet, kinek nem adatik meg a szomjat oltó víz természetes közelsége, s bármikor hozzá férhetősége? Nem tudom. Csak azt, hogy nekem semmi fáradtságomba és problémámba nem kerül, hogy vizet igyak, akkor amikor csak akarok. Mert az nem kerül semmibe, csak néhány centbe, hogy ha elfogy itthon, akkor vagy megnyitom a csapot, vagy ki szaladok a boltba és veszek egy flakonnal. Ez természetes, és ha ép nem futja rá, s nem akarom a csapvizet inni, mert időnkét kétes az ihatósága, akkor meg nem messze van egy kút amiből folyamatosan folyik vakvilágba az iható forrásvíz, ki megyek, megtöltöm a flaskát és ennyi. S mennyit elpazarlok belőle más tevékenységre! De mi lenne, ha nem tehetném meg? Mi lenne, ha küzdenem kellene akár egy csepp vízért is? Elképzelem, amiképp szomjasan, kóborlok vizet keresve, s minden gondolatom e nélkülözhetetlen nedű körül forogna,(ha még lenne egyáltalán gondolatom) és mit meg nem adnék, ha hozzá juthatnék akár egy csepphez is.( talán még rosszabb lehet, mint az éhezés ) És mily nagy becsben tartva kincsként kezelném, ha ráakadnék és szomjamat olthatnám. Vagy mikor több kilométert kellene mennem egy kúthoz tikkasztó hőségbe, szomjúhozva, ami nem biztos, hogy mire oda érek vizet is ád még? Hogy érezném magam? Nagyon nem merem beleképzelni magam, csak ép hogy. S villámként csap belém a felismerés, nemcsak akkor kell értékelnem, becsülnöm valamit, mikor megtapasztalom hiányát, hanem akkor is mikor nem tudom meg milyen is az, amikor nincs. Fel kell ismernem minden esetben azt, hogy mindenkor mindent, ami megadatik, becsülnöm kell, mert másnak még ennyi sincs, és ezt mindig szem előtt tartva elégedetten tekinteni arra, ami nekem megadatott a jobb, kényelmesebb élethez. És ne csak tudjam, hanem úgy is érezem teljes szívemből, lelkemből. Ezentúl tudatosan pazarlásmentesen fogom e becses nedűt használni bármily okból kifolyólag. Ámen.