Kipp – Kopp....
Szia! Hogy vagy? Azt mondod nem jól? Fáradt és törődöttnek érzed magad? Én sem különbül vagyok. Hmmm...Tudod mit? Gyere Velem, sétáljunk egyet. Úgy mint rég. Tudod csak könnyedén, ép mi eszünkbe jut, foglalkoztat, erről- arról fecsegve,
pletykálgatva, lassan bandukolva tegyük egyik lábunkat a másik után. Ehhez húzz kényelmes cipőt, aztán indulás. Sziasztok gyerekek, majd jövünk.
Hogy, hogy merre? Amerre visz a lábunk. Különben is tudod Te, merre az arra, rendszerint mindig ugyanarra. Kialakult ez már az évek alatt....
Ahogy mendegélünk a falucska utcáin mellettünk olykor autók suhannak el, emberek jönnek- mennek, tevékenykednek portáikon, vagy házuk előtt. Köszönnek, s köszönünk. Köszönünk, s köszönnek. Itt így megy ez. Mindenki ismer mindenkit. Még tán jobban is mint magukat-legalábbis többen azt hiszik. Jókat derülünk egy -két eszünkbe jutó történeten, ha olyas valakit látunk, ki arra ad okot. De a derűre való okot leginkább mi magunk szolgáltatjuk. Kinevetjük keserű gúnnyal, ironikusan saját magunk gyarlóságait, s attól való szenvedéseinket.
Vasárnap délután van, a tavasz (kinek sarkában már a nyár) teljes erőbedobással- de mégis könnyedén ezernyi színekben pompázó legszebb ruháiba öltöztetve a természetet, idén utoljára táncba viszi őt. Pörögnek, forognak, a belőlük áradó illatfelhő beissza magát a levegő minden egyes részecskéjébe, s minket is áthat. A tánchoz a zenét a madarak, rovarok népes tábora szolgáltatják, ki ki a maga módján. S lám csodát tesz Velünk, szívünk velük táncol, lágy szellőként érintve arcunkat, s mi akaratlanul is nagyokat lélegezve, a levegőt tüdőnkben egy ideig benntartva, hogy minél jobban érezzük és része lehessünk e lélek pezsdítő tavaszi illatorgiának. Vágyott már a lelkünk e vérpezsdítésre. Nagyon de nagyon. Most így jó. Kellemes. Lelassulnak gondolataink, csendes, nyugtató csermelyként hatnak szavaink egyébként örökös háborgó lelkünknek. Üljünk le ide a padra, már nem először tesszük ezt, s az éledező kis halas tavat szemlélve élvezzük, hogy a lelkünk háborgó tengere lassan lenyugszik, s szelídebb hullámzással éli tovább életét. Arcunkat a nap felé fordítva behunyt szemmel engedjük, hogy melegítse kihűlt bőrünk. Figyeljük a körülöttünk létező, érzékelhető életet, s minél jobban érezzük az élet lüktetését, annál erősebb a gyanúnk, hogy élünk. Látod, lehet így is, ha egy kicsit odafigyelve magadra és a körül ölelő élettől lüktető természetre, ami azt sugallja, ne add fel! Értékes és csodálatos az élet, a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphatunk! Kérjük szépen maradhatna ez mindig így? Lelkünk felszabadultsága megőrizhető e?
De valahol mélyen legbelül tudjuk életünkben ez a különleges érzés csak egy pillanat, s valami miatt mi nem vagyunk képesek e pillanatban benne maradni sokáig. Nem tudjuk mit kezdjünk vele, ki lehet e bontani e becses ajándékot, amit kaptunk úgy, hogy ne sérüljön, s valóban örömünk teljen benne. A túl sok vágy, kívánság, óhaj, sóhaj beszennyezi a hozzá való használati utasítást, mint valami vastag sárréteg, amit már úgy hisszük nem lehet lekaparni, vagy csak nagyon óvatosan, abban reménykedve, hogy még olvasható talán belőle valami.. Vajon valaha el tudjuk olvasni? S ha mégis sikerül, megértjük e használatát s annak működését, értelmét? Vajon eljön az az idő, mikor a pillanatban benne tudunk maradni míg élünk? Háborgó lelkünk tengere vajon lenyugszik e valaha, úgy mint most e pillanatra, ami lelkünket épp, hogy megérintette egy röpke érzet erejéig?
Nem tudom. Én nem. Csak azt, hogy kellemes volt ez a délutáni séta, emlékeim polcára felkerül, mint a többi pillanat, s lelkem tengere békésen hullámzik- most még,-de már tartva az újabb vihartól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése