Nem minden napi - hétköznapjaink!

Most azt kellene írnom, hogy mi jól vagyunk, de a tény az, hogy nem egészen. Imrének majd három évvel ezelőtt volt erős borda alatti fájdalma, ami orvosi segédlet nélkül két kemény hét után távozott tőle. Azóta nem tért vissza a tegnapi napig. Nos most az van neki megint, egy pár óráig erősen fájt, aztán ma reggel óta epét hányt többször is, nem is keveset. A fájdalom enyhült, de nagyon gyenge, szédül és ha iszik néhány korty vizet, akkor kétesélyes, hogy benne marad e vagy megint elképesztő mennyiségű epe jön ki belőle. Ahogy a neten böngésződök, nagy a valószínűsége, hogy epeköve van, ami időnként bezavar. Mint most is. Nem tudom melyik a jobb, ez az állapot, vagy mikor két hétig fájdalomtól fetrengett, de azt hiszem ez, mert így kevésbé fáj neki és az epe sem záródik el. Azt hiszem. Mindenesetre nagy a valószínűsége, hogy orvos lesz belőle..

Egy nappal később

A valószínűség számítás jó lett, mert sajnos bejött. Nagyképűen mondva minden spanyol tudásomat összeszedve hívnom kellett a papot - na nem az utolsó kenet miatt, hanem mert el kellett juttatni az orvoshoz, mert lábon az nem ment volna neki. Igen gyenge volt és az orvos is gyalog minimum félóra. Mondanom sem kell, hogy itt spanyolban délután orvos már nincs, csak ügyelet, és voltak előttünk néhányan. Mivel már a pap is, meg a német is akinél dolgozunk tudtak róla, hogy valami van Imrével fel voltak készülve, hogy bármikor hívva lesznek. Így a pap elvitt minket itt Coinba az ügyeletre, közben a német felesége is befutott, aki maradt velünk, leváltva a Josét ( a pap) mert neki mennie kellett el. Loli (a német felesége, de spanyol) bejött velünk az orvoshoz, mikor végre sorra kerültünk, ott Imrét felfektette a doki az ágyra, kopogtatott néhányat rajta és közölte irány Malaga a klinika, nem tudni mi van. Epe vagy más kő. Hurrá! Mivel a Loli betudott minket vinni kocsival, nem kaptunk mentőt. Úgy ahogy voltunk irány a kórház majd negyven percre odébb. Urgencia, vagy Abulancia,( ahogy tetszik) temérdek ember blabla.. Imrét behívták a rendelőrészbe, mi meg a kísérőknek egy fent tartott nagy váróterembe. Mondanom sem kell, néha rám jött az ideg, de rövid időre csak. Aztán Lolinak is el kellett mennie, így magamra maradtam a sok hablatyoló spanyol közt. És akkor már két órája semmit sem tudtunk Imréről. Nem lehetett érdeklődni, majd szólnak a hangosbemondón, ha van valami. Loli el, én marad, Imre sehol, Kitti (a lányom otthon,) nem tudta, hogy be kellett mennünk a klinikára, telefon nálam, a másik a szobánkba egy kis szekrénybe. Már egy órája ücsörögtem, lassan lenyugodtam és tudtam, éreztem, nincs semmi eget verő baj. Épp kiindultam cigizni, mikor előkerült a Drága Párom, ki kiszökött, a biztonsági őrt meg győzve, hogy ki kell hozzám jönnie. Cigi, persze egyből, mondta, vizsgálják. Teljes röntgen, vér, vizelet stb. Kapott infúziót is és már jobban van. Szerinte nem is fognak semmi sem találni, mert ez más. Na jó, az én szemem előtt egy piciny epekő azért ott lebegett. Aztán mindenki vissza a helyére, következett majd négy órai várakozás. A spanyol szokás szerint túl klímázott helyiségekben majd megfagyva. Teljesen nyugis voltam, éreztem nincs semmi baj, de éjfél körül már úgy voltam vele, hogy valahol vagy elaludt, vagy már meg is műtötték . Aztán végre megjelent nagy vigyorral, ugye megmondtam nem találnak semmit arckifejezéssel, mint akit kicseréltek és néhány órával ezelőtt nem is Ő lett volna, aki epét hányt. Szóval kivizsgálták, eredmény várás. És mikor a dokinő átnézte a leleteit, megkérdezte tőle, hogy most mit csináljak magával? Ugya nis minden eredménye negatív lett, sehol semmi, makkegészséges! De azért kínjukba felírtak neki gyógyszert, hányásgátlót, fájdalomcsillapítót, biztos, ami biztos címszóval, szedje csak be. Aztán hívtuk hajnali fél-egykor Andreast ( a német) aki jött értünk és végre hazajutottunk, Kitti (a lányom) már holt ideg volt, bár a szomszéd ubuntu lakótársunkkal, -aki fekete nő,- keverék nyelven (angol-spanyol) órákig elbeszélgetett , ki segített neki kideríteni, hogy mi van velünk. Otthon nagy örömködés, mindenki örült mindenkinek, átbeszéltük a nap nagy kalandját, tanulságát, ki hogy élte meg, át, akármi. Lenyugodtak a körülöttünk lévők is. Tanulság: ha tetszik, ha nem minden betegség mentális okokból ered. Most ha minden igaz holnap már megyünk dolgozni.

Ja és a gyógyszerek köszönik szépen jól vannak. Minden nap az aznapi mennyiség a szemetesbe köt ki. Ez a Kitti ( a lányom) felelősségteljes megbízatása jóvoltából történik. Hisz a szemétből élő kóbor állatoknak is kell valami doppingszer. Mivel Imre sem mérgezi magát akármivel ám, többek között gyógyszerrel nem, ki kell hogy dobjuk a napi adagot. Mert, ha jönne esetleg látogatóba José ( a pap), nyugodt lélekkel tudjon távozni (na még nem az élők sorából, hanem tőlünk). Ugyanis Ő váltotta és fizette ki e csoda elixíreket, ami nélkül mi is lenne. Nyilván kevesebb bevétele a gyógyszeriparnak, az meg kinek jó? Nekik biztos nem, nekünk meg igen, ha elkerülünk mindenféle mellékhatásokat ami újabb orvoshoz rohangálást eredményezhet. Meg különben is van nekünk jól bevált receptjeink, ha beüt valami. Most a tömérdek mindenféle zöldséggel megspékelt (kivéve a gyökér, mert az itt ismeretlen, csak a Lidl-be, de az sem mindig kapható) a faluban fellelhető legzsírosabb húsból (na, azt sem egyszerű itt beszerezni) készült húsleves volt a megoldás. S lön világosság! Már nem csak a Kedves Párom papírján látható az egészség, hanem rajta is. Mások legnagyobb megdöbbenésére. Viszont magyarázni minek azt, hogy ha beteg vagy, annak legfőbb oka mentális? Nekik, meg nagyon sok embernek felesleges lenne. Tömören az a lényeg, hogy Mi tudjuk mitől döglik a légy, és mitől nem. Bővebben kifejtve Mi tudtuk már az elejétől kezdve miről is van szó. Még ha Nekem a szemem előtt lebegett egy kis kövecske is, mint mellékhatás, de tisztába voltunk mindketten benne, hogy ez a epehányás, több mint harminc éves harag, és a nem megbocsájtás eredménye. Két, három nappal a történtek előtt Imre már fel volt erre készülve. Megmondta előre, történni fog Vele valami fizikálisan, mert rájött arra, amire hosszú éveken keresztül ezidáig nem sikerült. Mondta is, változik benne valami és még nincs vége. Mindig kereste az okát, miértjét kinek, mikor nem bocsájtott még meg. Megtalálta. Ennek lett az eredménye, hogy több évtizeden keresztül magában hurcolt haragot, nem megbocsájtást ilyenformán kiadta magából, mikor megértette ezt. Történetesen azt hogy nem egyes személyeknek kell megbocsájtania, hanem önmagának és mindenki másnak, ki szerepet játszott gyermekkori életébe. Nincs kivétel.