Elmélkedés, helyesbités, megértés...

Május utolsó napjait éljük idén, a felhőtlen azúrkék égbolt alatt. A nap ontja magából háboríthatatlanul a hőt sugárzó, verőfényes energiát. Vasárnap délutáni szieszta időben leledzek, mikor az átlagnál valamivel minden csendesebb. Kevesebb autó közlekedik, kevesebb ember járkál az utcán, és a sarki bárból sem hallatszik most az odajárok hangja. A kinti zajok tompa, motoszkálássá alakulnak. Néha egy - egy hangosabb szó, kiáltás, tányér csörrenés, vagy efféle eljut a fülemig, de nem zavar. Alapzajok. Úgy mint az állandóan csiripelő madarak egész évben, lehet akár milyen idő, vagy napszak mindig hallatják hangjukat. Nekik nem számít semmi. Emlékszem, eleinte furcsa volt, hogy folyamatos madárcsicsergés vesz körül a lakótelepen , vagy bárhol. És ha ritkán eső, vagy még ritkábban a vihar látogat errefelé, az sem zavarja meg a folyamatos csivitelési kényszerűket. Nem úgy, mint odahaza. Odahaza, ha ilyesmi közeledik elnémulva, megbújva várják a végét ezek az időjósnak is beillő lények. Itt nem töltik be ezt a szerepet. El vannak magukkal, hisz a föld déli féltekéjén minden más. Ha a madarak nem is de, a családom pihen körülöttem, hallom, ahogy Párom szuszogva, jól esően szundizik. A Lányom a másik szobában, lehet, hogy Ő is hasonló kedvtelésnek adta át magát. Csak én nem teszem ezt, de nem azért, mert szolidáris vagyok a madarakkal, nem. Hiába is szeretnék ebéd után egy jól esőt pihizni, álmos is vagyok, de ennek ellenére nem megy. Mintha nekem a tudatom összejátszva szervezetemmel közös megegyezéssel úgy döntött volna valamikor, hogy nincs szüksége ilyen időtöltésre. Így csak lustálkodom, közben látogatóba érkező gondolatok jönnek, mennek, legtöbbször csodálkozva, vagy meghökkenve veszem észre, hogy mifélék. Különböző gondolat típusok adják egymásnak a kilincset, jönnek, kopogtatás nélkül váratlanul. Valamelyik tovább időzik, némelyik csak átutazóban épp, hogy megérint, vagy pillanatok alatt, szinte alig érzékelem és elsuhan. Ezáltal száguldok a három idő, a múlt, jelen és a jövő közt, már ha észreveszem, hol is járok ép. De legtöbbször észre veszem és mivel érzékelem, igen fárasztó. Elméletben megtanultam, hogy a jelenben kell élni, ha élni szeretnék, de a gyakorlatban alkalmazni már kevésbé sikerül. Pedig milyen jó lenne ,s nem mindig máshol lenni! Milyen jó lenne, ha teljes mivoltommal áttudnék élni minden egyes pillanatot! Miért nem van ez így? Sok lelki ok megszűnne. Nem lenne a múltbéli történéseken való merengés, esetleg kesergés. Nem lenne a jövőtől való félelem, vagy egy jobb létnek a várása, vagy azután való vágyakozás. Nem lenne semmi, csak a jelen. Valóban jó lenne? Jön a kérdés mit tudom én honnan. És a válasz is. Nem. Mert akkor nem tudnék miből tanulni, teszem azt a múltban történtek hibákból, jó dolgokból fakadó tapasztaltok sem lennének. És mivel, hogy nem lennének, nem tudnék miből formálódni, a jobb emberré válás érdekében. És, ha jövő sem lenne? Akkor cél sem lenne. És nem akarnék jobb ember sem lenni. Mosolygok magamon, miközben nagyot nyújtózkodok jól esően, és megállapítom azt a tényt, hogy minden jól van így, ahogy van. Eszembe jut egy buddhista tanítás, mi nagyon sokat segít, bár a jelen fontosságát hangsúlyozza, a három idő még sincs meg egymás nélkül. Mint én sem a múltam és a jövőm nélkül, itt a jelenben.

,, A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”

Ezt az írást is, mint a többit Páromnak felolvasva, megbeszéljük. Most is azt tettük, és rámutatott arra, hogy egyik gondolat üti a másikat, tehát csatát vív a materializmusi létem a szellemivel. Na, de sebaj, bízom benne – és persze elsősorban magamban - egyszer csak eljön  az idő, mikor megértve megérzem az igazságot a valódi élet mikéntjéről.